Az 56-os forradalom képeit nézegetve talán már neked is feltűnt, hogy mennyire egyformán öltözködtek az emberek akkoriban: hosszú lódenkabát, micisapka, a nők fején kendő, a lábakon esetlen, bumfordi cipők. Az egyformaság oka ezúttal is a politikában keresendő.

Az ideális nő öltözködése

A puritán munkáserkölcs jegyében a propaganda minden szintjén megjelenik, milyen az „elvárt” öltözködés. Természetesen erre nem készültek rendeletek, de a kommunista erkölcs szerint egy munkásnő öltözete tiszta, takaros és praktikus. Csak semmi dísz, fodor vagy kiegészítő! Elítélendő burzsoá kispolgári csökevénnyé változott a rúzs, körömlakk, a kalap és a lakkcipő. Ráadásul ideológiai elvárás volt az is, hogy egy polgári származású ember öltözete megválasztásával is forduljon szembe az „úri világgal”, és így jelezze, hogy belesimul a szocialista rendszer elvárásaiba. Ha valaki nem akart kitűnni – márpedig ilyet az életéhez ragaszkodó ember nem tesz egy diktatúrában –, akkor kénytelen volt lemondani kedvenc kalapjáról, és a fejébe húzni a micisapkát. Természetesen az egykori polgárok számára borzasztó volt ez a változás.

Megváltozott a tökéletes női test ideálja is. Az ötvenes évek szobrain, plakátjain jól kivehető, hogy milyen a tökéletes nő: tenyeres-talpas, vastag karú és combú, erőtől duzzadó izmos-húsos asszonyság, aki vidáman mosolyog a traktorjáról.

Lódenkabát és micisapka

Az ötvenes évek ruhaválasztéka a hiánygazdálkodás jegyében született, így aztán az emberek öltözködését az olcsóság és a beszerezhetőség határozta meg. A nők általában kartonruhát, kockás flanelblúzt, szoknyát, lódenkabátot és micisapkát hordtak munkaidőn kívül. A munkahelyükön pedig belebújtak az adott szakma uniformisába, ami többnyire rondabarna köpeny vagy éppen kezes-lábas overál volt. A szoknya hosszával lehetett esetleg egy kicsit játszani mindaddig, amíg az nem zavarta a pártállami vezetők ízlését. De például még az sem volt teljesen elfogadott, hogy a nők hol és mikor viselhetnek nadrágot. Női lapok hasábjain erről sokat vitatkoztak az olvasók, és voltak, akik arra a következtetésre jutottak, hogy munka közben és télen nincs baj azzal, ha a nők is nadrágot hordanak, de ha ezt színházban vagy szórakozóhelyeken teszik, az nevetséges, és sérti a jó ízlést.

Államosított divat

Az államosítás nem kímélte a ruházati ipart sem. Állami tulajdonba vették még az olyan jó hírű egyedi szabóságokat is, mint a Szita Szalon vagy Rotschild Klára szalonja. Ez utóbbi Különlegességi Női Ruhaszalon néven tovább működhetett az eredeti tulajdonos vezetésével, és egy darabka Párizst, az elegancia szigetét jelentette a szürke szocialista Magyarországon. Az egyedi tervezés helyét átvette a Ruhaipari Tervező Vállalat, ami ettől kezdve az állami ízlést szolgálta.

1948-ban hozták létre az Állami Áruházak Vállalatot, 13 áruházzal, később ezekből lettek a Centrum Áruházak. Egyre ritkábban, de azért néha még tartottak divatbemutatókat, ahol „egészséges termetű” munkásnők mutatták be az államosított tervezés egyendarabjait, a Sztálin, Lenin és Rákosi képek figyelő tekintetének kereszttüzében.

Két női lap foglalkozott divattanácsokkal: egyrészt az Ez a divat című újság, illetve a Nők Lapja, amelynek az utolsó oldalát még ekkor is a divatnak szentelték, és ruhakészítési ötletekkel látták el az olvasókat. Sokat elárul a korról, hogy olyan kérdéseknek is figyelmet szenteltek például, hogyan lehet az olajfoltot eltávolítani az arcról és a ruháról…

Üres boltok

Öltözködés terén az ötvenes években a nők legfőbb gondja nem az volt, hogy a széles ruhatáruk darabjait hogyan párosítsák, hanem hogy az alacsony fizetésükből hol és hogyan szerezzék be a legszükségesebb ruhadarabokat. Ugyanis a boltokban kapható ruhák választéka erősen beszűkült, és a lakossági fogyasztás drasztikus csökkentése miatt a legelemibb ruhadarabok beszerzése is szinte lehetetlenné vált. 1953 és Sztálin halála hozott ezen a téren is fordulópontot. A Nagy Imre-kormány alatt már megjelenhettek az áruhiány miatti kritikus észrevételek. Az újságokban ekkor kerülhetnek bele olyan cikkek, amelyek ecsetelik a ruhadarabok silány minőségét, ízléstelen színvilágát, a fantáziátlan fazonokat és mintákat. Így aztán javítottak a lódenkabátok gyapjútartalmán, és két-három színnel kiegészítették az árupalettát.

Üres pénztárcák

Az áruhiány mellett az alacsony kereset is nehezítette a divatos öltözködést. 1955-ben készült egy kérdőíves felmérés, ahol számba vették, hogy milyen a lakosság ruhával való ellátottsága. Arra jutottak, hogy csak az emberek 90%-ának van télikabátja, sok ruházati cikkből csak egy-két darabbal rendelkeznek. A megkérdezettek egyötöde mindössze egy pár cipővel rendelkezett, a négyötödének pedig akár kettő-három párra is tellett. A nők egyharmadának csak egy szövetruhája volt.

Egy 1956 augusztusában készített jelentés szerint a nők tízévente tudtak venni egy télikabátot, és háromévente egy szövetruhát. Az olcsónak számító kartonruhából akár évente egyet is vehettek, sőt nejlonharisnyával már félévente meglephették magukat.