Ők gyógyítottak régen: az orvos, a hóhér és a füvesember

Ma se könnyű orvost választani, és ma sincs száz százalékos garancia arra, hogy jó kezekbe kerül az ember, ha megbetegszik. Gondolj bele, mennyivel kiszolgáltatottabbak voltak eleink azokban az időkben, amikor a legnépszerűbb gyógymód az érvágás volt, és a betegek inkább fordultak a falusi füvesasszonyhoz mint a tanult orvosdoktorhoz! Na, de kik és hogyan gyógyítottak a a 17-18. századi Magyarországon?

orvos.jpg

Forrás: Fortepan

Tanult orvosdoktorok

 

Az orvosdoktorok az 1770-es évek óta a nagyszombati egyetemen tanulhattak, és működésüket vizsgához kötötték. Ők elsősorban a betegségek diagnosztizálására specializálódtak, és összetett gyógynövény alapú készítményeket írtak fel, életmód-tanácsokat adtak a pácienseiknek. Külsődleges kezeléseket, műtéteket nem végeztek, ezeket meghagyták a vándor sebészeknek. A mindennapi gyakorlatuk egyébként nem nagyon különbözött a népi gyógyítók eljárásaitól. Az emberi testről, betegségről ugyanazokat a dolgokat vallották mint ókori és középkori elődeik: szerintük a betegségeket az emberi szervezet nedvegyensúlyának megbomlása okozza, így a gyógyuláshoz ezt az egyensúlyt kell helyreállítani. A terápiák tehát ennek megfelelően a szervezet egészének méregtelenítését, a testnedvek elvezetését szolgálták érvágás, köpölyözés, vérszívó piócák, beöntés, hánytatás, hashajtás és izzasztószerek alkalmazásával. A praxisukban fontos szerepet kapott még az életmód-tanácsadás: különféle diétákat és rendszeres testmozgást javasoltak betegeiknek.

A tanult orvosdoktorok általában városokban, nemesi udvarokban dolgoztak, és ők töltötték be a megyei tisztiorvosi pozíciókat is. Persze ezek a pozíciók nem váltak el élesen egymástól. Több megyei, városi tisztiorvos is bejáratos volt a környék kastélyaiba, ahol nem csak háziorvosi szolgálatokat nyújtottak, de megbecsült vendégei is voltak a nemesi családoknak. A közember azonban betegség esetén nem őket választotta, hanem a nem hivatásos gyógyítókat, akiknek a működését Mária Terézia óta törvényekkel igyekeztek korlátozni, és nemes egyszerűséggel kuruzslókként emlegették őket.

 

Vándorgyógyítók

 

A köznép körében nagyon népszerűek voltak a vándorkuruzslók, akik vásárról vásárra járták a vidéket. Közülük a legkeresettebbek a sérv- és kőmetszők, a foghúzók és szemműtéteket végző okulisták voltak. De nagyon keresettek voltak a Felvidéket járó szlovák gyógyszerárusok, az olejkárok is. Ők részben saját, részben felvásárolt illóolajokat, párlatokat árusítottak. A legkeresettebb termékek az ún. kárpáti balzsam volt.

Mivel tanult orvos kevés volt, ráadásul nem is végeztek műtéteket, így a nép a sebészet körébe tartozó bajaival kénytelen volt a vándor gyógyítókhoz fordulni. Sajnos ezek képzettsége igen fogyatékos volt, így beavatkozásaik nem jártak jobb eredménnyel, mintha egy laikus végezte volna el őket. Talán nem véletlen, hogy nem szívesen telepedtek le egy helyen, hanem miután elvégeztek néhány műtétet, már bottal üthették a nyomukat a pórul járt páciensek. A vándorgyógyítók általában sérveket, epe-, hólyag- és veseköveket távolítottak el. A komolyabb műtéteket a beteg otthonában végezték el, míg a kisebb beavatkozásokat a vásárban nyilvánosság előtt, amit a "sebész" színpadias elemekkel tett vonzóvá azzal, hogy folyamatosan kommentálta a műtétet. Az eltávolított sérvtömlőt megtartották, és felfújva, rúdra akasztva a hólyagból kivett kövekkel együtt a vásárokon reklámnak használták.

 

A hóhér magánpraxisa

 

Bármilyen furcsán is hangzik, a gyógyítók között tekintélyes helyet szereztek maguknak a XVI-XVII. században a hóhérok is. A kínzások során a hóhér komoly anatómia tudásra tett szert, hiszen pontosan kellett tudnia, hogy meddig mehet el a kínzásban úgy, hogy az áldozat eléggé szenvedjen, de meg ne haljon. A csontok, ízületek "kezelésében" tehát nagyon komoly szaktudásra tettek szert. A kínzások során kificamodott végtagokat nekik kellett helyre tenniük, hogy a tortúra folytatódhasson, és az elítélt a saját lábán mehessen fel a vérpadra. Így aztán a hóhérok a törések és ficamok avatott szakértőivé váltak. A gyógyszerek készítéséhez is értettek, ugyanis a jó pénzért gyakran vállalták, hogy a kivégzés vagy megkínzás előtt az elítéltet ópiummal vagy mandragórával elkábították. Nem csoda hát, hogy a hóhérok a hivataltól kapott fizetésüket rendszeresen kiegészítették a gyógyító magánpraxisukból származó jövedelemmel. Még Deák Ferencről is feljegyezték, hogy gyerekkorában, amikor megrándult a nyaka, a hóhérhoz vitték, hogy segítsen rajta.

amputation_1540.jpg

Füvesemberek

 

A falusi füvesemberek, asszonyok általában beleszülettek tudományukba. Rendszerint a rokonaiktól, elismert gyógyítóktól a gyakorlatban tanulták meg a füvek, gyógynövények titkát. Voltak köztük kenő- és néző asszonyok, akik gyógyír gyanánt ráolvastak a betegre. De akadtak köztük bábák is, akik a szüléseknél segédkeztek. Gyakorlatilag bárkiből lehetett gyógyító. Falusi parasztasszonyok, lelkésznék, birkapásztorok, kovácsok, szerzetesek a saját foglalkozásuk mellett örömmel gyógyítottak egy kis keresetkiegészítésként. Ráadásul drága felszerelés sem kellett hozzá. Az érvágáshoz elég volt egy éles kés, és a vér felfogására szolgáló edény, illetve a köpölyözéshez néhány üvegharang.

 

A legnépszerűbb gyógymód: az érvágás

 

A középkortól kezdve a legnépszerűbb gyógymód az érvágás volt. Sokan megelőzés gyanánt is eret  vágattak magukon, mert úgy tartották, hogy élesíti a látást, a hallást, javítja az emésztést, valamint fékezőleg hat a szexuális késztetésre. Ezért aztán a kolostorokban évente négyszer-ötször eret vágtak a szerzeteseken...

A beavatkozás során a betegnek egy golyót kellett szorongatnia, mert ez elősegítette a vér kifolyását. Nem ritkán 5-6 dl vért is kifolyattak a páciensből, ami igen tekintélyes mennyiség. Gyakran előfordult az is, hogy az orvos négyszer-ötször is megvágta a betegét, míg végre sikerült eret találnia rajta. Nem csoda hát, hogy a főurak a jó sebészt nagyon megbecsülték, és jól meg is fizették.

Készülj velem az emelt töri érettségire!