Amikor a nők is elkezdtek nadrágot viselni

A 19. század végén a  középosztály hölgyei munkát kerestek, sportolni kezdtek, szavazati jogot követeltek, és jogot ahhoz, hogy megszabaduljanak a testet kalodába záró fűzőtől. A folyamat végén pedig már csak hab volt a tortán, hogy elirigyelték a férfiaktól a kényelmes nadrágot is. De azért ne legyenek illúzióink! Azért még jó sokáig továbbra is a férfiak hordták a nadrágot az élet számos területén.

nadrag.png

A tanítónők idegrendszere sérült

A 19. században a jómódú középosztálybeli hölgyek jogilag az apjuk vagy a férjük gyámsága alá tartoztak, semmiben sem volt önálló döntési lehetőségük. Javaikat a férfiak kezelték, bíróságon apjuk vagy a férjük képviselte őket, politikai jogaik nem voltak. A házastársaknak együtt kellett lakniuk, és a férj választotta meg a lakóhelyüket, mert ő tartotta el a családot, így az asszonynak követnie kellett őt. A legnagyobb kiszolgáltatottságot azonban az jelentette, hogy a nők nem rendelkeztek önálló keresettel, munkavégzési és továbbtanulási lehetőségeik azonban erősen korlátozottak voltak. Így aztán a támaszukat vesztett özvegyasszonyokat, árvákat, aggszűzeket a család tartotta el. Csakhogy a század vége felé a középosztály elszegényedett rétegei már nem tudtak gondoskodni ezekről a nőkről, akik munkát vállalhattak cselédként, házvezetőnőként, ám ekkor kiestek az előkelő körökből. A helyzetükön az segített, hogy a nők harcot indítottak a férfiakkal egyenlő politikai és gazdasági jogokért, illetve azért a "kiváltságért", hogy ők is tanulhassanak, dolgozhassanak.

Az 1870-es évektől egyre több pálya nyílt meg a nők előtt. Lassanként elfogadottá vált, hogy postások, távírászok, tanítónők lettek. Bár azért a korabeli lapok hasábjain rengeteg cikk ecsetelte, hogy a női nem miért nem alkalmas a komolyabb munkavégzésre, esetleg szellemi megterhelésre. Például egy aggódó újságíró megjósolta, hogy a dolgozó nő össze fog roppanni a munkahelyi és háztartási munka kettős súlya alatt. Egy igazán akkurátus lapíró viszont felmérést közölt arról, hogy a hivatalnoknők és tanítónők idegrendszerre mennyire sérült. Idézett egy svéd orvost is, aki állítólag 3 ezer iskolás lányt vizsgált meg, és megállapította, hogy 40%-uk a tanulás folytán szerzett betegségben szenved...

tanitono2.jpg

Érdekes, hogy a női munka ellenzői csak a középosztálybeli hölgyek egészségéért aggódtak. A parasztasszonyok, cselédek, gyári munkásnők teherbírási készségét senki nem vitatta, értük a kutya sem aggódott.

Az első világháború azonban nagyon sok mindent megváltoztatott. Hirtelen szükség lett a női munkára, mert kiderült, hogy a nők kitűnően megállták a helyüket, amíg a férfiak egymást gyilkolták a frontvonalakon. A háború után aztán lassanként természetessé vált, hogy a lányok férjhezmenetelükig dolgoztak valahol. Még a leggazdagabbak körében is menőnek számított, ha egy arisztokrata hölgy munkát vállalt, hiszen így értelme, célja lett az életének.

A női emancipáció első politikai eredménye pedig az volt, hogy 1922-től bizonyos megkötésekkel (30 év feletti nők, akik eltartják magukat, a háromgyerekes anyák és a nagykorú diplomás nők) szavazati jogot kaptak.

 

Harc a nadrágért

Tudjuk, hogy a szépségért szenvedni kell, és a női ruhák a mai napig kényelmetlenebbek a férfiöltözetnél. De vessünk egy pillantást egy 20. század eleji női viseletre! A legdühödtebb hölgyek heves támadást indítottak a derekat összeszorító egészségtelen fűző ellen. Egy korabeli orvos kimutatta, hogy 100 fiatal hölgy közül 43 a túlságos fűzésből eredő betegségek következtében halt meg, a többi pedig egy életen át belső szervi bajokkal küzdött. A vastag vászonból készült, fémpántokkal vagy halcsonttal merevített fűző akár kínzóeszköznek is beillett volna. A zsinórjait rendszerint olyan szorosra fűzték, hogy ez 55-56 cm-es derékbőséget eredményezett. Szorította a májat, lépet, gyomrot, szúrta a hasat, összeszorította a méhet. Egyetlen előnye azonban mégis volt: tartotta a gerincet, és megelőzte a hátfájást.

fuzo.jpgForrás: life.hu

A nadrág először az 1800-as években jelent meg egy divatlapban, de az ötlet ekkor még tökéletesen visszhangtalan maradt. 1887-ben egy francia hölgy beadvánnyal fordult a képviselőházhoz, hogy engedjék meg a nők számára is a férfiruha viselését. A képviselőház ügyesen kibújt a dolog alól, amikor azzal érvelt, hogy egyetlen törvény sem kényszeríti a hölgyeket arra, hogy szoknyát hordjanak.

Először a sport területén nyerték el a jogot a nők a nadrág viselésére. Például vadászatok alkalmával már a hölgyek is viselhettek lovaglóöltönyt, de hasonló reformokra kényszerítette a nőket az is, hogy biciklizni akartak. Választhattak a rövid, boka fölé eső szoknya vagy a bő, törökös jellegű, bokánál összefogott nadrág között.

nadrag_1920.jpg

Óriási botrányt váltott ki azonban, amikor a divatlapok, divatszalonok megpróbálták utcai viseletté változtatni a nadrágot. A párizsi haute couture cégek nadrágszoknyás manökenjeit egy lóversenyen a rendőröknek kellett megvédenie a felháborodott tömegtől. De hasonlóan jártak 1911-ben a budapesti Kossuth Lajos utcai korzón a nadrágszoknyát viselő hölgyek, amikor a járókelők kifütyülték őket. Berlin utcáin szintén  kinevették a nadrágos nőket.

A helyzet az első világháború után változott, és a nők munkába állása elkerülhetetlenné tette, hogy a hölgyek kényelmesebb, és a munkavégzés szempontjából biztonságos öltözetet viseljenek.

Készülj velem az emelt töri érettségire!