A kínzást több ezer éve alkalmazzák mint az igazság kiderítésének eszközét. Az emberi elme igen kegyetlen és találékony eljárásokra volt képes, hogy a várt "igazságot" kicsikarja a vádlottakból.

Meglepő, de a kínzást már az oly humánus görögök is alkalmazták, ahol a tortúra a bírósági eljárás részét képezte. A szabadon született lakosokat azonban soha nem kínozták, mivel úgy gondolták, hogy nemes természetük megakadályozza őket abban, hogy hazudjanak. Egy rabszolga vallomását azonban megbízhatatlannak tartották, hacsak nem "bizonyították" az ellenkezőjét azzal, hogy megkínozták. Később Európában is fennmaradt a kínzás mind a vallási, mind a világi vizsgálatok során. Egészen a 18. századig általános volt, hogy a tanúkat kínozták, miközben a bíróság kikérdezte őket.

Az istenítéletek

Az istenítélet egyfajta átmenet volt a kínzás és a bírósági eljárás között. Azt gondolták, az Úr megkíméli a lángoktól az igazakat, így a vádlottat egy próbára kényszerítették. Az istenítéletek mindig papi szertartás mellett zajlottak: bőven hintették a szenteltvizet és imádkoztak, majd jöhetett a kínzásszámba menő próba. Előfordul, hogy a vádlottnak egy izzó vasrudat kellett három méternyire elvinni, másokat arra kényszerítettek, hogy izzó ekevasakon járjanak meztelen lábbal, vagy forró vízbe kellett mártani a kezüket. Ezután a sérült testrészt bekötözték, és három nap múlva megvizsgálták. Ha a seb begyógyult, azt isteni jelnek tekintették, és a vádlottat ártatlannak nyilvánították. Azt gondolhatnánk, hogy a középkor higiénés viszonyai között nemigen gyógyultak be az égések. Mégis több felmentő ítélet is született, ahol a vádlottat ártatlannak nyilvánították. Ha az isteni csodákat leszámítjuk, valószínű, hogy némi zsebbe dugott arany hatására a pap a sebet könnyen gyógyultnak találhatta.

Vágások, szúrások és a vasszűz

A vallomásra való kényszerítés legelső eszköze a botozás volt. Az áldozatot a talpaival felfelé kikötözik, és addig ütlegelik a talpait, amíg szóra nem bírják. Ha ez nem segített, jöhettek a vágások, szúrások. A vágások nagy fájdalmat okoztak, de ha nem érintettek létfontosságú szerveket alaposan el tudták nyújtani az áldozat szenvedéseit. Állítólag a spanyol inkvizíció használta az ún. vasszűzet, ami egy csuklósan záródó szarkofág volt, amelyben befelé mutató tüskék voltak. Ezeket úgy alakították ki, hogy amikor az áldozatra rázárták a vasszűzet, a pengék a testébe hatoljanak, de ne öljék meg, csupán hosszan tartó szenvedést biztosítsanak. Állítólag az inkvizíció által használt szerkezetek Szűz Máriát utánozták.

Ebbe a műfajba tartoztak a szenvedés körtéjének nevezett szerkezetek is, amelyeket a vádlott szájába, végbélnyílásába, vaginájába helyeztek, majd a vallató csavart egyet a körtén, amivel annyira megnövelte annak méretét, hogy az éles peremű lemezek irtózatos belső sebeket okoztak.

Kínpad

A kínpad valószínűleg a leginkább ismert kínvallató eszköz. Az áldozatot a csuklójánál, bokájánál fogva egy deszkára fektették, és két görgő segítségével a szerencsétlent elkezdték két irányba húzni, amíg el nem pattantak az izmai. Előfordult az is, hogy a rabot a csuklójánál fogva egy csigára kötözték, és úgy nyújtották.

Szorítók és szaggatók

Igen kedvelt kínzási módszer volt a hüvelykszorító, amely összeszorítható gyűrűkből állt, és az áldozat hüvelykujját, később akár több ujját is tönkre tudtak tenni vele. Hasonlóan brutális fájdalommal járt, amikor különféle fogók segítségével darabokat szaggattak ki az áldozat testéből. Gyakori kínzási módszer volt amikor tűket, tüskéket szúrtak a kézujj vagy lábujj köröm alá.

Az égetés egy másik pusztító kínzási módszer, amelyet gyakran használtak. Vasrudakat, billogokat tüzesítettek át, és nyomtak az áldozat testébe. A XX. században égő cigarettát érintettek a vádlott testéhez, és okoztak ezzel kegyetlen fájdalmakat.

A 18. század elején a felvilágosodás hatására egyre kevésbé alkalmazták a kínzást mint vallatási módszert. Legalábbis a törvény többé már nem támogatta. Ennek ellenére sajnos a kínzás nem tűnt el az emberiség eszköztárából.

Készülj velem az emelt töri érettségire!

Forrás: Lewis Lyons: A büntetés története