Egy-egy történelmi nevezetesség látogatása során mindig felmerült bennem, hogy szép ez a sok szoba, de vajon hol végezték szükségleteiket a hajdani lakók. És vajon mit használtak az alfelük megtisztítására? Ezekről a dolgokról a történelemkönyvek szemérmesen hallgatnak.

A nők állva, a férfiak guggolva

Meglepő, de az ókori, folyam menti kultúrák sokkal fejlettebb higiénés szokásokkal rendelkeztek, mint középkori eleink. Tanultuk töriből, hogy az ókori keletiek csatornákat ástak, és ezek vizével öntözték a földjeiket. Takaros népek voltak, és hamar rájöttek, hogy ha az emberi végterméket beleöntik a csatornákba, akkor a következő évben jobb lesz a termés. Így aztán Mezopotámiában és Egyiptomban az i.e. 3. évezredben már vízvezetékkel ellátott házak épültek, ahol a szennyvizet egyenesen a csatornába vezették. A pletykás Herodotosz említette, hogy az egyiptomiak a házaikban végezték a dolgukat, a nők állva, a férfiak pedig guggolva.

Ez már csak azért is szemet szúrhatott a világjáró görögnek, mert az ókori Hellasz – bármilyen fejlett is volt sok tekintetben –, WC-ügyben nem számított fejlettnek. Ennek oka lehetett a folyó víz hiánya, így aztán a márványba faragott görög városok környékét trágyahalmok, emésztőgödrök csúfították el. Az emberek ott végezték el a dolgukat, ahol rájuk tört a szükség. A házakban nem hogy külön helyiség, de még csak közös udvari árnyékszék sem volt. Két hely volt, ahová nyilvános WC-ket építettek: a gümnaszionok (sportcsarnok) és a fürdők.

Bezzeg a rómaiak!

Bezzeg a rómaiak! Már az etruszk királyok megépítették a híres Cloaca Maximát, ami a Róma környéki mocsarak vizét vezette el, de kiváló lehetőséget biztosított arra is, hogy a város szennyét is eltüntesse. A köztársaság korában pedig utcai nyilvános WC-ket hoztak létre a járókelők nagy megkönnyebbülésére, sőt még az altest megtisztításáról is gondoskodtak. A kis helyiségekbe bekészítettek egy vödör tengervizet és egy botra erősített szivacsot – közös használatra. A sós víz elvileg fertőtlenítő hatású…  A végtermék egy vízzel teli csatornába hullott, amit aztán a várostól távol a folyóba vagy a tengerbe vezettek.

A feljegyzések szerint Diocletianus császár idején már 144 nyilvános illemhely létezett Rómában, amit az állam tartott fenn. A politikusok már akkor is szerettek a sz*rból aranyat csinálni, és Vespasianusnak jutott eszébe a nagy ötlet: megadóztatta a nyilvános illemhelyeket. Amikor a fia, Titus a szemére vetette a dolgot, akkor szökkent ki a császár száján a szállóigévé lett nagy igazság: „A pénznek nincs szaga.”

Persze a híresek és gazdagok már Rómában sem a köznép WC-it használták. A krónikások rosszallóan írnak arról, hogy a római milliomosok még a végtermékeiket is arany- és ezüstküblikbe pottyantják. Az egyszerű pórnép házaiban nem találunk illemhelyeket, ők szintén éjjeliedényeket használtak – persze egyszerű agyagból -, aminek tartalmát nemes egyszerűséggel kiöntötték az utcára. És nyilvános illemhelyek ide vagy oda, ha nem volt a közelben ilyen lehetőség, a szűk sikátorokban végezték a dolgukat. Fennmaradtak olyan falfirkák, amelyek az istenek haragjával fenyegetik azokat, akik hasonlóképpen cselekednek. Az egyik szerint: "A tizenkét isten, Diána és a nagy Juppiter verje meg azt, aki ide hugyozik vagy kakál!"

A barbárok bejövetele aztán véget vetett a fejlett WC-kultúrának, és az emberiségre zuhant a sötét és büdös középkor.

A sztori egy következő bejegyzésben folytatódni fog.

Olvass tovább!

További olvasnivalót a honlapomon vagy a facebook  oldalamon találsz.

Ha tetszett a bejegyzés, küldd el a barátaidnak is!