Nőnek lenni a Vadnyugaton

A történelem során soha nem volt könnyű nőnek lenni. A XIX. századi amerikai Vadnyugaton jó esetben három státusz közül választhatott egy nő: vagy tisztességes feleség volt egy marcona férfi oldalán, vagy tisztességtelen, ámde jól kereső prostituált. Esetleg tanítónő, aki képes eltartani magát. Néha nem választhatott, és foglya lett egy indián törzsnek.

nok_a_vadnyugaton.jpg

Férfivilág

A hódítások első időszakában, az 1840-1860-as években Észak-Amerika nyugati fele durva férfivilágnak számított. Fiatal, kalandvágyó férfiak érkeztek ide, túlnyomó többségük nőtlenként. A legfőbb céljuk a meggazdagodás volt, még azon az áron is, hogy az erkölcs itt nem igen számított, nagy tétben folyt a játék, és soha nem lehettek biztosak abban, hogy megérik a másnapot. A nyugati férfi képéhez hozzátartozott a keménység, a tettrekészség, a kalandvágy, a verekedhetnék. A keleti partról gyakran azért érkeztek nők erre a vidékre, hogy egy valamire való tökös legényt fogjanak maguknak. Ami lássuk be, nem volt nehéz feladat egy nőhiánytól szenvedő férfivilágban.

A XIX. század második felében aztán az egyház Nyugaton is hozzálát az erkölcsök megjavításához. Ezt a nőkön keresztül próbálták meg elérni, mert úgy gondolták, hogy a nő hordozza magában az erényeket. Ettől kezdve a tanítónők és a feleségek szerepe felértékelődik, és így válik a ház asszonya a Nyugat civilizálódásának hősnőjévé. Az asszonyok boldogan vállalták a rájuk testált szerepet: harcoltak a prostitúció, az alkoholizmus és az erőszak felszámolásáért, és küzdöttek az általános, nőkre is kiterjedő választójogért. Annyira sikeresek voltak, hogy elsőként a nyugati államokban – 1869-ben Wyomingben – vezették be a nőkre is kiterjedő választójogot.

 

Feleségnek lenni

Választójog ide vagy oda, azért a nyugati ember meg volt győződve róla, hogy a feladatokat a Teremtő osztotta meg a nemek között, és a család vezetésének szent feladata mégiscsak a férfi dolga. (Ennek módszerei között a házasságon belüli erőszak simán szerepelt.) Az asszony dolga pedig a háztartás, a gyereknevelés és a ház körüli teendők elvégzése. Persze szabadidejében jótékonykodhatott, gyűlésekre járhatott, ha így tartotta kedve, és maradt rá szabadideje.

A kezdeti időkben tisztes lány nehezen úszhatta meg a házasságot. Persze a fiatal lányok a viktoriánus prüdéria jegyében nagyon kevés információhoz juthattak a testük működésével kapcsolatban. A kor valamennyi tankönyve azt javasolta, hogy a menstruációjukat (amelyet egyébként a „szerelem örökös sebének” neveztek) viseljék diszkréten. Szerintük a nő ezekben a napokban nem csak rokkant, de sérült is, így fizikai munkára nem alkalmas. A férfiakkal szemben tartózkodó viselkedést, szemérmességet és távolságtartást írtak elő számukra. A nemiségről igen kevés fogalmuk volt, házasság előtt a legtöbb lány semmit sem tudott a szexről, és az esküvő előtt a család által áthívott szomszédasszony, barátnő világosította fel arról, hogy mi is vár rá a házasságban.

nonek_lenni.jpg

A születésszabályozás legenyhébb módja is halálos bűnnek számított, ezért az asszonyok – ha tudták, önmegtartóztatásra intették a férjüket – ha pedig nem sikerült, akkor igyekeztek házi „fogamzásgátlással” védekezni. A különböző „receptek” szájról szájra jártak, és javasolták a vazelin, fagyott krém, sódarab vagy mogyoróvaj használatát. E furcsa fogamzásgátlás eredménye aztán számtalan nem kívánatos terhesség lett, amit az asszonyok „angyalcsinálók” segítségével próbáltak megszakítani. Sajnos 100 ilyen beavatkozásból 40-nél súlyos vérzés vagy életre szóló fertőzés keletkezett.

A szülés sem volt kevésbé kockázatos. A gyerekhalandóság igen magas volt: 1000 közül 150-180 kicsi meghalt, gyakran az édesanyjukkal együtt. Különösen az első szülés hordozott magában nagy veszélyeket. A szülést a legtöbb helyen végignézték a család fiatal lányai, sőt a szomszédok is. A nagy amerikai prériken, a szétszórt tanyákon a kismama jó előre a házába invitált néhány idősebb nőrokont, sőt gondoskodnia kellett kellő mennyiségű élelemről is a családja számára.

Sajnos nem csak a nőket fenyegette a korai halál, hanem a férjeket is. Rengeteg fiatal nő jutott korai özvegységre. Amíg nőhiány volt, ők gyorsan kapóssá váltak ismét a házassági piacon. Ha viszont idősebb korukban özvegyültek meg, és nem volt gyerekük, hogy eltartsa őket, akkor segélyekre szorultak.

 

A tanítónő

Nyugaton a tanítónő alakja nagyon emblematikussá vált, hiszen ők jelentették a kultúrát ezen a vad vidéken. Valóságos missziót folytattak ezek a fiatal nők azért, hogy a térséget kulturálisan is feltegyék a térképre. 1846-tól egy washingtoni kulturális egyesület egyedülálló tanítónőket toborzott, akik vállalták a nyugati életet. Persze a többségük gyorsan férjhez ment, és életük ugyanúgy folyt tovább mint a többi asszonyé.

 tanitono.jpg

A préri nimfái

A Vadnyugat nőhiánya gyorsan kitermelte a prostitúciót. A bányászkolóniákon, a cowboyok által lakott városokban épp úgy virágzott az ősi ipar mint a katonai helyőrségekben. Még a városi elöljárók, seriffek is rendszeres látogatói voltak a műintézményeknek. A prostituáltak nagyon gyorsan meggazdagodtak. Átlagban havi 180-340 dollárt is megkereshettek, miközben egy hivatalnok fizetése alig érte el a 65 dollárt. A lányok az egzotikum fokozása érdekében gondolatébresztő neveket adtak maguknak. Például: Mókusfogú Alice, Sonkáscsontú Jane vagy Disznólábú Annie. Általában olyan házakban dolgoztak, amelyeknek a tulajdonosa is nő volt. A lányok nagyon fiatalon kezdték az ipart: 11-12 éves korukban. Többségük színes bőrű volt: indiánok, félvérek, feketék. A luxusnak látszó külsőségek ellenére gyakorlatilag rabszolgasorsban éltek, és állandó volt velük szemben az erőszak, a halálos fenyegetés. Ezért szoktak rá az italra, a kábítószerre, vagy menekültek öngyilkosságba.

 

Női foglyok

Nagyon sajátos helyzetbe kerültek azok a nők, kislányok, akiket az indiánok egy-egy összecsapás során életben hagytak, és magukkal vittek. Az indiánok a nőket nem bántották, még nemi erőszaktól sem kellett tartaniuk. Így aztán a foglyok gyorsan beolvadtak a törzs életébe. Új nevet kaptak, indián ruhába öltöztek, ugyanolyan motívumokat tetováltak rájuk mint a törzs tagjaira. És nagyon gyakran férjhez is mentek, gyereket szültek. Később aztán előfordult, hogy a rokonaik kifizették értük a váltságdíjat, de addigra ők már annyi évet eltöltöttek az indiánok között, hogy nehéz volt visszatalálniuk eredeti családjukhoz, és inkább ragaszkodtak az indián nevelőszüleikhez vagy férjeikhez. Gyakran még az anyanyelvüket is elfeledték.

cynthia_ann_parker.jpg

Híressé vált Cynthia Ann Parker története, akit a komancs indiánok 1836-ban még kislányként elraboltak. Néhány év múlva Cynthia a törzsfőnök felesége lett, és gyerekeik születtek. 1861-ben a nagybátyja egy véletlen folytán felismerte a fiatal nőt, aki ekkor már 25 évet töltött a komancsok között. A nő visszatért ugyan a fehérek közé, de egész életében hiányzott neki az indián családja, akiket soha többé nem látott viszont. Az indiánok között maradt azonban az egyik fia, Quanah Parker, aki a komancs nép utolsó törzsfőnöke lett.

A fogságot átélt fehér nők közül néhányan, miután kiszabadultak, úgy érezték, hogy meg kell írniuk történetüket. Ezek az írások belülről láttatták az indiánok életét, és hatalmas sikert arattak Amerika-szerte.

Készülj velem a töri érettségire!