A nyaralás az úri közönség életéhez már a Monarchia idején is hozzátartozott. A család kiköltözött vidékre, a Budapest környéki falvakba, a Balatonhoz, vagy néhány hétre gyógyfürdőbe vonultak a Tátrába, esetleg Erdélybe. Vitték a pereputtyot: gyereket, cselédet, csak éppen az úr maradt otthon dolgozni. Olyan cikinek számított otthon tölteni a nyarat, hogy ha egy családnak nem volt pénze, inkább otthon maradtak,  lehúzták a redőnyöket, napokig bujkáltak, de elhíresztelték, hogy valójában nyaralnak.

A Monarchia idején az egész Kárpát-medence természetes nyaralóhelyként szolgált az úr középosztály számára. Ahogyan növekedett a vasúti hálózat, eleink annál nagyobb kedvet éreztek arra, hogy felkerekedjenek, és valami kellemes helyen töltsék a nyarat. A 19. század végén már minden társaságbeli családnak illett valamelyik divatos fürdőhelyen tölteni néhány hetet vagy hónapot. Külföldre csak az arisztokraták, a nagyon gazdagok vagy nagyon betegek mentek. A legelső hazai üdülőhelynek Balatonfüred számított. Siófok csak az 1890-es években kezdett fellendülni. Nagyon divatosak voltak a felvidéki nyaralóhelyek, például Bártfa, Új-Tátrafüred, Szliács. De rendkívül kedvelt volt például az erdélyi Herkulesfürdő, Előpatak és Tusnádfürdő is. Aki pedig tengerre vágyott, mehetett Abbáziába (ma Opatija).

Épphogy csak fel nem támaszt…

A tátrai fürdőhelyek hidegvíz-gyógykezelésekkel és üde magaslati levegővel várták a gyógyulni szándékozó tébécéseket. Újdonságnak számított a tavi fürdőzés, és a reformkori tájdivat hatására született meg a Balaton-kultusz. Korábban a Balatonban fürdeni különcködésnek számított, és furcsán néztek a kortársak Wesselényi Miklósra, amikor az virtusból átúszott Balatonfüredről Tihanyba. A korabeli orvosok azt állították, hogy a Balaton vize felhígult ásványvíz, és a hullámzás által felszabaduló szénsav, a levegő és napfény gyógyhatásáról beszéltek, sőt a tó iszapjából kenőcsöt és szappant gyártottak. Az első világháborúig az északi parton Füreden és Almádiban, a déli parton pedig Siófokon alakult ki jelentősebb fürdőélet, a módosabbak villákat építettek, a leleményes parasztgazdák pedig földes szobáikat alakították át, hogy a középrétegeknek is legyen szállásuk. A híres erdélyi sóbányák tavai is divatba jöttek (Vízakna, Torda, Szováta), ám ezek elsősorban a közeli környékből vonzották a látogatókat.

Gyönyörű prospektusok jelentek meg, amelyek ismertették az egyes fürdők előnyeit, gyógyhatásait, a szórakozási lehetőségeket, díjakat. Érdekes azonban, hogy a füzetkéket lapozgatva azt találjuk, hogy a fürdőkben minden komoly bajból fel lehet gyógyulni. Vaskos túlzással fogalmazta meg a betegek vágyait a pöstyéni kalauz: „Nem egyszer megtörténik, hogy oly fürdővendég, aki betegen mankón jött, 4-5 heti fürdő használata után táncolva feledi szenvedéseit.”

Az idegenforgalomra tervezni már akkor is kockázatos vállalkozás volt, hiszen a Balaton vízmagasságának ingadozása, a kárpáti zord és tartósan esős napok jelentősen befolyásolták a látogatottságot. A XIX. század végén a legnépszerűbb helyek ezer fő feletti látogatót fogadtak évente. A listavezető Trencsénteplice, de sokan látogatták Pöstyén, Herkulesfürdő, Buziásfürdő, Siófok, a budapesti Császár fürdő, Balatonfüred, Harkányfürdő, Szliács és Borszék üdülőhelyeit is.

Éles versenyben álltak hazai fürdőink a Monarchia olyan népszerű helyeivel mint a csehországi Karlsbad, Marienbad vagy a stájerországi Gleichenberg. A magyar nagybirtokos réteg általában beszélt németül, és anyagilag sem okozott gondot nekik, hogy a divatos és drága külföldi nyaralóhelyeken pihenjenek. A magyar fürdőtulajdonosok viszont éppen eleget bosszankodtak amiatt, hogy a leginkább fizetőképes vendégkör külföldön szórja el a pénzét. 1911-ben ki is adtak egy olyan magyar fürdő-kalauzt, amelyben felsorolnak ötvenhat híres európai fürdőhelyet, amelyek hazaiakkal kiválthatók.

A gyógydíj változó

A fürdőidény általában május elején indult, szeptember közepéig tartott, és ünnepélyes külsőségek között nyitották, zárták az időszakot. A XX. század elején a legvonzóbb helyek (Pöstyén, Trencsénteplic, Herkulesfürdő) már egész évben fogadtak vendégeket, a tátrai és balatoni üdülőhelyek pedig a téli sportokat kedvelőknek nyújtottak kikapcsolódási lehetőségeket.

Fürdőre utazni – főleg a vasút előtti időkben – hosszú, fáradságos és unalmas volt. Olykor egész napot vett igénybe postakocsival vagy fogaton végigzötykölődni a korabeli utakon. A vasút megjelenésének mégsem örülhettek osztatlanul a fürdők üzemeltetői, mert például az erdélyi előkelők korábban visszarettentek a hosszabb utazásoktól, és a hazai üdülőhelyeken nyaraltak, ezután viszont vasúttal olcsón és rövid idő alatt eljuthattak a külföldi, felkapott helyekre. (A panaszkodók általában elfelejtették hozzátenni, hogy az erdélyi fürdők nem kínálták azt a kényelmet, amit a külföldiek.)

A fürdő rendjének fenntartása a fürdőigazgató és fürdőbiztos felelőssége volt. Érkezés után a vendégnek illett felkeresnie az igazgatót, akkor is, ha előzőleg mindent lelevelezett a szállásadójával és az orvossal. Ki kellett töltenie a bejelentkezőlapot, lerónia a gyógydíjat és a zenedíjat. (Korábban a feudális nagybirtokosokban fel sem merült, hogy a természeti kincsek használatáért bárkitől is pénzt szedjenek, ez már a kapitalizálódó világ találmánya.) Azért tegyük hozzá, hogy a futóvendégektől nem kértek díjat, és a vagyonosabbak többet fizettek mint a szegények. Az összeg megítélése az igazgató bölcsességére bízatott. A fürdőbiztos a polgári közigazgatást képviselte az üdülőhelyen, ő felelt azért, hogy szerencsejáték, tüntetés ne zavarja a pihenők nyugalmát, engedélyezte színtársulatok, mutatványosok fellépését.

Szórakoztató gyógyulás

A nyaralás és gyógyulás szoros kapcsolatát jelzi, hogy a vendégek többsége akkor is vállalt valamilyen kúrát, ha nem volt beteg. A kezelés időtartama minimum négy, de általában hat, esetleg nyolc-tíz hét volt. Az utazás viszontagságai arra ösztönözték a vendégeket, hogy ha már egyszer kimozdultak, ne siessenek haza.

Többféle gyógykezelés közül választhattak: a fürdőkalauzok gyakran tartalmaztak dietetikai rendszabályokat, de az orvosok törekedtek a személyre szabott étrend összeállítására. A vendégek egy része hízni szeretett volna, ugyanis az orvosok azt tartották, hogy a tüdővész gyógymódja a sok pihenés, jó levegő és súlygyarapodás.

A XIX. században mindvégig nagy súlyt fektettek az ivókúrára. Azzal kezdődött a nap fél hatkor, hogy a vendégek a zenekar jelzésére a forráskúthoz sereglettek, zeneszó és séta kíséretében elkortyoltak kettő-nyolc deci gyógyvizet. A különböző vegyi összetételű víz (tüdőbetegek esetében savóval keverve) elkortyolásához nemegyszer kellett némi nógatás, és a fürdőorvos ellenőrizte, hogy a renitensek is betartják-e az előírt mennyiséget. A reggeli séta helyszíne rossz idő esetén az oszlopcsarnokkal ellátott fedett kolonád volt. A fürdőkúrára általában a délelőtti órákban került sor a leginkább hálóruhára emlékeztető viseletben. Kilépéskor viszont a vizes anyag ráhűlt a testre, ezért, hogy a megfázástól óvják a vendéget, közvetlenül a medence mellé öltözőkabinokat építettek. A nagyobb helyeken a medencefürdő mellett igénybe lehetett venni kád-, iszap-, és gőzfürdőt is.

A Monarchia idején a fürdők szinte egységesen historizáló eklektikus stílusban épültek, a palotaszerű szállót parkok vették körül. A módosabbak az üdülőtelepen villákat építettek, nyaranta az egész háztartást cselédestül ide költöztették, és szokásos életvitelüket folytatták. A fürdőélet legfontosabb tartozéka azonban a gyógyterem vagy kurszalon volt általában a központi szálló vagy fürdő épületében. Itt tartózkodhattak napközben a nyaralók, élvezhették egymás társaságát, vagy vendégeket fogadhattak. Akadt azért a közelben kávéház, étterem, olvasóterem is, és a bazársor sem mai találmány.

Szórakozik a vendég

A fürdőhelyi reprezentálás vágya megkívánta, hogy a hölgyek bő ruhatárat hozzanak magukkal. Egy magára valamit is adó nő négyszer öltözött át naponta. A lányos mamák árgus tekintettel figyelték a korzózó ficsúrokat, hátha akad köztük jó parti. A fürdő erkölcseiből ízelítőt kaphatunk Csáth Géza naplójából, aki fürdőorvos volt egy időben, és számtalan szalmaözvegyet vigasztalt meg nagy magányában. (Azok a férjek, akik nem tudtak elszabadulni a munkától, nyaralni küldték feleségüket a gyerekekkel, és csak hétvégenként látogatták őket.) Fizetett nőkről pedig a szállodaszemélyzet gondoskodott a legnagyobb titokban. Ettől eltekintve a társasági élet szigorúan kötődött az etiketthez, a méltóságos úr csak a méltóságoshoz ült le reggelizni.

A vendégek szórakoztatásáról önjelölt, vendégekből verbuválódott körök gondoskodtak. Rendszeresen hívtak meg színésztársulatokat vendégszerepelni, táncestélyeket szerveztek, amelyeket este tízkor szigorúan be is kellett fejezni, hogy senkinek a nyugalmát ne zavarják. Ezekre az estélyekre a környékbeliek is belátogattak. Nagyon népszerűvé váltak az Anna-bálok, ahol megválasztották a bál szépét, és a szezont záró Szent-István-bálok. Valamirevaló fürdő elképzelhetetlen volt zenekar és zenepavilon nélkül.  A reggeli ivókúra idején és délután is néhány óráig szólt a zene. Hazánkban szinte kivétel nélkül cigánymuzsika, és nálunk született a Monarchia legkarakteresebb promenádzene-darabja a Herkulesfürdői emlék.

Néhány fürdő saját újságot adott ki vendégekből verbuválódott szerzők segítségével. Ezekben a fürdő eseményeiről, programjairól is tájékoztatást nyújtottak, színvonalukkal nem lépték át a fürdőorvosok által javasolt könnyű irodalom határait. Magasabb szintet jelentett az országos sajtóban megjelenő fürdőlevél, amelyben írók, költők jegyezték le nyaralásuk tapasztalatait. Egész sor neves magyar író írt ilyet: Tompa Mihály, Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Mikszáth Kálmán.

A Monarchia széthullása után megszűnt a békebeli fürdőélet. Egész sor kiváló nyaralóhely került a határokon túlra, és az országok közötti viszony nem kedvezett az idegenforgalomnak. Időközben a gyógyüdülést a strandolással egybekötött nyaralás váltotta fel, mind népszerűbbek lettek a tavak melletti üdülők, és a közlekedés gyorsulása lehetővé tette, hogy a fürdőket pár napra esetleg pár órára látogassák. A régi, hetekig tartó fürdőélet pedig már csak az idősek nosztalgikus emlékeiben élt tovább.