A XIX-XX. század fordulóján egymillió honfitársunk hagyta el a Monarchiát, hogy boldogulását Amerikában keresse. Angolul nem tudó zsellérek, cselédek az utolsó fillérjeiket összekuporgatva vonat- és hajójegyet váltottak, és elindultak egy ismeretlen világba. Az álmok azonban igen messze álltak a valóságtól. Már az utazás is gyötrelmes volt, az Egyesült Államok földjére lépni pedig akkoriban is tortúrát jelentett. A magyarok többsége gyárakban, bányákban kezdett dolgozni, kényelmetlen, szűkös lakhatási körülmények között. A többség kitartó munkával, állhatatossággal mégis megtalálta a számításait. Aki meg nem, az szégyenszemre visszavándorolt az óhazába.

Tömeges kivándorlás

1895 és 1920 között 1 millió 200 ezer magyar kivándorló lépett Amerika földjére. Ekkorra már bezárult a "nyugati határ", nem volt több elfoglalni való szabad föld, az új bevándorlók bányatelepekre, nagyvárosokba özönlöttek. Nagy magyarlakta központok (hunky plézek) jöttek létre New Yorkban, New Jerseyben, Pennsylvaniában, Ohióban. Amerikai nagyiparosok Európából próbálták megoldani a munkaerőhiányt: ügynökhálózatokat hoztak létre, sokszor hajórakomány-számra hozták át az embereket - gyakran magyarokat - a sztrájkok letörésére. Nem csoda hát, ha a "tősgyökeres" amerikaiak (akiknek a nagyszülei alig néhány évtizede vándoroltak be) veszélyt láttak a jövevényekben, és igen ellenségesen viselkedtek a magyarokkal szemben. A civilizálatlannak becsmérelt és társadalmilag veszedelmesnek bélyegzett új bevándorlók gyanakvással, diszkriminációval, sőt durva erőszakkal találkoztak. Elvárták tőlük, hogy minél előbb tanuljanak meg angolul és gyorsan asszimilálódjanak.

A magyar kormányzat igen lassan reagált a fokozódó kivándorlásra. Először a toborzóügynökök tevékenységét tiltották be, az ún. Amerikai akció keretében a kormány megpróbálta hazacsábítani a magyarokat - igen kicsi sikerrel. Ha megtiltani, megakadályozni nem is tudták a kivándorlást, legalább az 1903-as Kivándorlási Törvénnyel igyekeztek megfelelő kereteket adni a jelenségnek. A törvény megtiltotta a kivándorlás propagálását, és a kivándorlókat arra ösztönözték, hogy Fiume felé hagyják el az országot. Feltehetően sokakat épp a törvény indított arra, hogy távozzanak az országból, hiszen most már saját kormányzatuk oltalma alatt hagyhatták el a Monarchiát, amennyiben olyan hajózási társaságok hajóin utaznak, amelyeket szerződés kötelezett az utasokkal való megfelelő bánásmódra.

Forrás: Fortepan

Úton Álomországba

A legtöbb kivándorlónak tehát először vonattal el kellett jutnia Fiumébe. Sokukat tolvajok, zsebmetszők már a vonaton kiraboltak, vagy a tőlük megtudott adatok alapján táviratilag - a nevükben - pénzt csikartak ki az otthon maradottaktól. De csalódás várt azokra is, akiktől az ügynökök otthon elvették az előleget, ám Fiumében kiderült, hogy a hajó megtelt, a pórul járt szerencsétlennek 2-3 hetet kellett várakoznia a következő hajóra. Kosztot, kvártélyt kellett kerítenie, és nem egyszer azt a pénzét élte fel, amelyet Amerikában a beutazáskor fel kellett volna mutatnia. Sokan a szabad ég alatt aludtak, éheztek, mire nagy nehezen felkerültek a Cunard Line valamelyik hajójára. A kivándorlók véget nem érő hosszú sorokban kis faládával, vállukra vetett batyuval vonultak fel a hajóra, és az indulás pillanatában a fedélközben 1200 torok énekelte könnyezve: "Hazádnak rendületlenül...".

A magyarok - szegények lévén- a fedélközben kaptak szállást igen nyomorúságos körülmények között. Persze ment köztük a beszélgetés: az Amerikában járatosak jó tanácsokkal látták el az újakat. Az amerikások szívesen keverték az angolt a magyar szavakkal, mert az előkelőbbnek tetszett.

Az Újvilág kapuja: Elisz Ájlend

A fedélközben eltöltött 14-20 nap nyomorúsága után jött a bebocsátás eljárása, amelytől rettegtek az elgyötört és kimerült emberek, mert rémtörténetek keringtek arról, hogy mi vár itt rájuk. Az amerikaiak az orvosi és vámvizsgálatot Ellis Islandon végezték. Az orvosi vizsgálat igen alapos volt, különösen a fertőző trachomát próbálták kiszűrni azzal, hogy minden belépőnek kifordították az alsó szemhéját. Akit betegnek találtak, azt elkülönítették, karanténba zárták, aki egészségesnek találtatott, az mehetett tovább a hosszú csőkorlátokkal elválasztott 22 járat valamelyikébe, és araszolhatott a bevándorlási tisztviselő elé. Itt már a legtöbb esetben magyar nyelvű tolmácsok segítségével ment a kérdezősködés. Aki megfelelt, beléphetett az Egyesült Államokba, és mehetett pénzt váltani, vonatjegyet venni. Ellist Islandot a bevándorlók a Könnyek szigetének is nevezték, mert sokakat innen fordítottak vissza. A szerencsétleneknek, akik egy élet megtakarítását költötték az utazásra,  innen kellett visszafordulniuk. Akiket nem engedtek be az országba, azokat gyakran hetekig tartották a szigeten, mire feltették őket egy hazafelé induló hajóra. Ilyenkor hangos, fuldokló zokogás, kétségbeesett jajveszékelés, káromkodás töltötte meg a levegőt.

A bebocsátottak viszont örömtől sugárzó arccal, mámorosan ölelkeztek a hozzátartozóikkal, és kezdődött a kérdezősködés. Évek óta nem látott hozzátartozók borultak össze. Aztán jöhetett az utazás a vonaton arra a helyre, ahol munkát ígértek nekik, és jöhetett az amerikai álomból való kijózanodás.

Ellis Island

A valóság

A bevándorlók kivétel nélkül mindenhol a város legszegényebb negyedeiben éltek. A bányatelepeken, ahol különösen sok magyar élt, még kezdetlegesebb körülmények között éltek mint a városokban. A sebtiben összetákolt fakunyhókat átjárta a huzat, beesett az eső. A szegényes étrend pedig fogékonnyá tett őket mindenféle betegségek iránt. A hunky plézek - magyar telepek lakói kizárólag szegény munkások voltak, túlnyomórészt egykori parasztok. Az amerikai világtól elzárva éltek, maguk között. Magyar nyelvű szállásadók, boltosok, fűszeresek, cipészek és szabók között. Nem csoda hát, ha a többség egyáltalán nem tanult meg angolul. Bár a magyar nyelvű lapjaik folyamatosan biztatták őket a nyelvtanulásra, sőt a magyar egyesületek nyelvtanfolyamokat is szerveztek, a többség valami furcsa keveréknyelven, hunglishul beszélt. Aki angol nyelvű környezetben dolgozott, az felszedte a munkához szükséges angol kifejezéseket, de ebből legfeljebb valami konyhaangol lett. Ráadásul sokan csak átmenetinek szánták az itt tartózkodásukat, nem tartották szükségesnek, hogy megtanulják a nyelvet, egyébként pedig a lakóhelyükön kiválóan elboldogultak magyarul is. A mégis felszedett angol szavakat viszont elkezdték belekeverni a hétköznapi nyelvükbe. Így lett például a lakóhelyül szolgáló bourd house-ból burdos ház, a factory-ból fektri, a mine-ból (bánya) majna.

Élet a burdban

Az iparvállalatok átmeneti szállásokon, a "burdosházakban" szállásolták el a munkásaikat: többnyire egyedülálló vagy családjuk nélkül érkezett férfiakat. Ezek sietve összetákolt faházak voltak, néhány apró szobával. Egy szobát lakott a burdosgazda a feleségével és családjával. Ők voltak azok, akik vállalták - maguk is bérlőként -, hogy gondot viselnek egy-egy házra. Ők szedték be a szállás, ellátás díját, az asszony (miszisz) főzött, mosott, takarított, varrt a férfiakra. Mivel a burdosgazda a legtöbb esetben maga is dolgozott, a ház fenntartásának gondja a burdosasszonyé volt. Soha véget nem érő nehéz robot volt ez, ráadásul ott volt a sok kiéhezett férfi, akik az ő kegyeit keresték. Számtalanszor megesett, hogy a burdosasszony a szeretője lett egyik vagy akár több lakójának, a férj pedig kényszerűségből szemet hunyt a dolog felett, ha nem akarta veszélyeztetni a megélhetését. Persze sokszor verekedés, gyilkosság is kerekedett ezekből az ügyekből.

Ahogy egyre több hátrahagyott feleség és gyerek csatlakozott a kivándorolt családapához, és egyre több férfi alapított családot, egyre kevésbé volt szükség a burdosházakra, és a világháború után megszűnt ez az "intézmény".

Munka a fektriben és a majnában

Ha ennyire nehéz és nyomorult körülmények között éltek, akkor miért érte meg nekik kint maradni? Azért, mert a kivándorlók itt többet kerestek és jobban, olcsóbban éltek mint otthon, sőt az ügyesebbje még meg is tudott takarítani valamicskét. Bár az amerikai átlaghoz képest csúnyán kihasználták a magyar vendégmunkásokat, és kisebb bért is adtak nekik, mint amerikai társaiknak, ez még mindig több volt mint amennyit itthon kereshettek volna. Ráadásul míg otthon csak hetente egyszer jutott hús az asztalukra, itt naponta jóllakhattak, kedvükre sörözhettek és wiskyzhettek.

A munkakörülmények azonban gyalázatosak voltak. Ők kapták a legalacsonyabb bért, nekik volt a leghosszabb munkaidejük, és ők végezték a legveszélyesebb munkákat. Nemegyszer 50-60 órát is dolgoztak hetente balesetveszélyes körülmények között. Az egész iparosodott világban az amerikai iparban volt a legmagasabb az üzemi balesetek száma, és nem járt kártérítés a sérülések, halálesetek után. Még ennél is rosszabb körülmények között dolgoztak a bányában (majnában) dolgozók. A veszély itt még nagyobb volt, rengeteg baleset történt, ráadásul lakhatás szempontjából itt teljesen ki voltak szolgáltatva a bányatársaságnak. A bányatelepeken gyakran nem volt iható víz, vagy messziről kellett hordani, a helyi boltban pedig a bányatársaság által megszabott magas áron vehettek élelmiszert.

Sokan mégis maradtak, letelepedtek, megéltek. Tetszett nekik a amerikai egyenlőség, hogy szabadon dönthettek, szbadon választhattak munkahelyet. Az ügyesebbek pénzt gyűjtöttek, kivitették a családjukat, vagy éppen hazatértek, és házat, földet vettek a szülőfalujukban. A kivándorló generáció azonban lelkében magyar maradt, és életük végéig honvággyal küzdöttek. És bár mindent elkövettek, hogy a magyarságtudatot elültessék gyerekeik lelkében, azok már angol nyelvűek lettek, és többségük amerikainak érezte magát.

 Készülj velem az emelt szintű töri érettségire!

Forrás: Egy szívvel két hazában –é Az amerikás magyarok – válogatta és szerkesztette Albert Tezla