Így éltek a háztartási cselédek
Kosztolányi Édes Annája óta tudjuk, hogy az előző századfordulón az úriasszonyok életének egyik legfontosabb kérdése a cselédmizéria volt. Arra panaszkodtak, hogy képtelenség rendes, tiszta, erkölcsös, szorgalmas cselédet találni. De vajon hogy nézett ki ez a kérdés a cselédek oldaláról?
Forrás: Fortepan
Kikből lett cseléd?
Elsősorban vidéki, tizen- és huszonéves lányokból, akiknek a családja rászorult a még szinte gyereklány jövedelmére. Mivel a budapesti úri középosztály életének fokmérője volt, hogy a családnak van-e egy-két cselédje, értelemszerűen a legtöbb cseléd budapesti polgárcsaládoknál dolgozott, és többségük a főváros környéki falvakból esetleg megyékből érkezett a városba. Elsősorban még házasságkötés előtt álló lányok jöttek Budapestre, átlagéletkoruk 20-25 év volt. A többségük paraszti családból származott, az első világháború után közülük sokan félárvák voltak, akiknek a keresetére szükség volt otthon, hogy édesanyjuk el tudja tartani a családot. A hadiárvákat gondozó menhelyek pedig a 15 éves korukig náluk nevelkedett lányokat már eleve cselédsorsra igyekeztek előkészíteni. Háztartási ismeretekből kiképezték növendékeiket, és munkához is juttatták őket, sőt erre a célra egyenesen cselédszerző irodákat is létesítettek.
Sokan azért vállalták a szolgálatot, hogy a stafírungra való pénzt előteremtsék. A budapesti házicselédek havi átlag 36 pengős bére nagyrészt teljes egészében megtakarítható volt. Szállást, étkezést biztosított a munkaadó, néhol még a családtagok kiselejtezett ruháit is megkaphatták, így a cselédlány szinte a teljes havi fizetését félre tudta tenni. Többségük a fizetését teljes egészében hazaadta, amit aztán a családja vagy felélt, vagy félretette számára stafírungra.
Forrás: Fortepan
Az elszegődés
De vajon hogyan talált a fiatal vidéki lány munkát a számára annyira idegen, nyüzsgő és zajos nagyvárosban? A többség úgy indult el, hogy a barátnője, rokona beajánlotta őt az előző munkaadójához. Az 1920-as években a cselédek fele így talált állást. Persze voltak olyan cégek, amelyek cselédközvetítéssel foglalkoztak, őket cupringereknek nevezték, és Budapest belvárosi kerületeiben voltak irodáik. A cupringerek ún. kifutókat alkalmaztak, akik a pályaudvarokon lebzseltek, és keresték, megszólították a nagy batyuval érkező fiatal lányokat. A közvetítő cég díjat kért a cselédtől és a munkaadó családtól is. A különböző felekezetek is tartottak fenn cselédközvetítő irodákat, és akadtak olyanok is, akik újsághirdetés útján találtak munkát. Az is gyakran előfordult, hogy a cseléd nélkül maradt háziasszonyok kijártak az ún cselédbörzére, amely egy igazi emberpiac volt a pályaudvarok környékén.
Élet a családban
A nyüzsgő fővárosban érkező cselédek egy része megszeppent a város láttán. Ezek a fiatal lányok elszakadtak a családjuktól, bekerültek egy számukra tökéletesen ismeretlen hatalmas városba, ahol nem ismertek senkit és semmit. Legföljebb a falubéli barátnőjükkel találkozhattak a ritka kimenőik egyikén. Attól kezdve, hogy bekerültek az úri családba, nem csak a munkaerejüket, de a szabadidejüket is eladták, és a családfő a személyük felett is rendelkezett. Az 1876-os cselédtörvény a munkaadó házi fegyelmi jogának hatálya alá helyezte a cselédet, vagyis a a családfő akár testileg meg is fenyíthette a munkavállalót. A törvény azonban nem rögzítette a cseléd munkaidejét, ezért a cseléd munkája a család életének ritmusához alkalmazkodott.
A mindenes cseléd rendszerint reggel hatkor kelt, tisztálkodott, télen begyújtott, reggelit készített, délelőtt takarított, segédkezett az ebéd elkészítésénél, terített, mosogatott, ruhát stoppolt, segített a mosásban, uzsonnát, vacsorát készített, és többségük este 11, éjfél körül esett ágyba. Vagyis az átlagos munkaidejük 15-17 óra volt.
Budapesten heti egy vasárnap délutáni kimenő járt a cselédnek. A lányok ezt a pár óra szabadidőt általában az ún. cselédkorzón töltötték (Baross tér), ahol ismerőseikkel, falubelijeikkel találkoztak, és lehetőség nyílt arra is, hogy férfiakkal (katonákkal, iparos és boltoslegényekkel) ismerkedjenek. De voltak, akik moziba, színházba vagy szórakozóhelyekre jártak.
A házi cselédek értelemszerűen a családdal laktak egy fedél alatt. A dualizmus éveiben külön cselédszobát leginkább csak a nagypolgári családok tudtak biztosítani számukra, a többség a konyhában lakott egy kihúzható kis cselédágyon. Később már a pesti polgári lakásokat úgy építették, hogy külön helyet kapott benne egy szűk, gyakran sötét vagy tűzfalra néző cselédszoba is nagyon szerény berendezéssel.
A munkaadók nem tekintették családtagnak a cselédet, és gyakran igen rosszul bántak velük. Voltak helyek, ahol még a keresztnevüket is elvették, és csak Marinak szólították a fiatal lányt, hogy ne kelljen megjegyezni a pár havonta váltakozó cselédek nevét.
Forrás: Fortepan
A cseléd erkölcsei
A cselédek nagy része csak pár hónapig szolgált, aztán hazament a szülőfalujába, és élte tovább a paraszti életet. A szolgálatból azonban annyit profitált, hogy megismert egy úribb életet, megtanulta a középosztály ételeit elkészíteni, szépen teríteni, és ezáltal nőtt az ázsiója a falusi házassági piacon.
Akadtak azonban, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy kalandok nélkül ússzák meg a fővárosi kiruccanást. Egyes úri családok a serdülő fiuk igényeit kielégítendő csinos cselédet vettek fel, és hallgatólagosan eltűrték az úrfi és a lány viszonyát. Azt remélték, hogy a romlatlan falusi lány nem hordoz nemi betegséget, és olcsóbb mint egy prostituált...
Ha a cselédlány megesett, ritkán, de előfordult, hogy az úri nagypapa fizette a tartásdíjat. Ha a lányt szigorúbb erkölcsök szerint nevelték, nem látott más kiutat, mint az öngyilkosságot: lúgot vagy gyufát ivott. A két világháború között a női öngyilkosok negyede a cselédek közül került ki, és a 1930-as években évente átlag 400-450 cseléd kísérelt meg öngyilkosságot. Szomorú tény az is, hogy a fővárosi prostituáltak tekintélyes része egykori cselédlányok közül került ki.
Forrás: Fortepan
Amelyik cselédlány mégis megszülte a gyermekét, jobb esetben hazaadta a szüleinek, rokonainak gondozásra, vagy vidékre béranyához. Ő pedig beállt szoptatós dajkának úri családokhoz. Míg ő az úri csecsemőt szoptatta, a saját gyerekét vidéken hígított tehéntejjel vagy tejbe áztatott kenyérbéllel táplálták. A szerencsétlen alul táplált, rosszul gondozott cselédektől származó csecsemők negyede egyéves kora előtt meghalt.
Úgy tűnik tehát, hogy a "cselédmizéria" a cselédek oldaláról sem volt könnyű.
(Nagymamáim emlékére, akik 1930-40-es években még tizenévesen álltak cselédnek, és nagyobb gond nélkül megúszták a fővárosi kalandot.)
Forrás: Gyáni Gábor: család, háztartás és a városi cselédség
