Gyerekköztársaság az 1945 utáni Budapesten

Nagyon kevesen tudják, hogy 1945 után Sztehlo Gábor evangélikus lelkész a háború során árván, félárván maradt rászoruló gyerekek számára otthonokat hozott létre, ahol a lakók igazi, demokratikus elvek alapján működő gyerekköztársaságot hoztak létre.

Forrás: www.infovilag.hu

Sztehlo zsidómentő tevékenysége

A gyerekköztársaság gondolata Sztehloban még a főváros ostroma alatt fogalmazódott meg, miközben a pincében a fiatalokkal várták az ostrom és a háború végét. Sztehlo 1944 augusztusában kapcsolódott be a Nemzetközi Vöröskereszt égisze alatt működő Jó Pásztor bizottság munkájába. A bizottság célja az átkeresztelkedett zsidók mentése volt. Sztehlo otthonokat keresett, kért, könyörgött, kilincselt, volt eset, hogy nyilas vezetők előtt az asztalt verve követelt. Az otthonokat a Nemzetközi Vöröskereszt támogatta, élelmezte. A háború végéig Sztehlo 32 otthont hozott létre, 1600 zsidó gyerek és 400 felnőtt életét mentette meg, nem nézve, hogy átkeresztelkedett vagy vallását tartó zsidót fogad-e be. Egyet nézett csak: ha üldözött volt az illető, befogadta. A gyerekek többsége szüleitől elszakítva, bujkálva, álnéven, tele félelemmel került az otthonokba. Sztehlo még a háború és az ostrom rendkívül nehéz körülményei közepette is fontosnak tartotta, hogy a gyerekeket foglalkoztassák, tanítsák, hogy a normalitásnak legalább egy kis részét biztosítsák számukra. Torna, játék, tanulás, felolvasás, közös ének és ima tartotta össze az egyes otthonok lakóit.Forrás: www.sztehloiskola.hu

Otthonok a háború után

Az ostrom végével nem ért véget a gyerekmentő munka. Az árva vagy félárva, esetleg lakhatás nélkül maradt családok gyerekei nem nélkülözhették a további segítséget. A vészkorszakban megmentett zsidó gyerekek egy részének szülei soha nem tértek vissza gyermekeikért, így ők alkották a háború után szerveződött otthonok magját. De Sztehlo ezután sem foglalkozott azzal, hogy honnan származnak a rászoruló gyerekek. Befogadta az egykori nyilasok, háború bűnösök árva, félárva gyerekeit is. 1945 tavaszán a Weisz és Mauthner család felajánlotta számukra a budapesti villájukat, és ezzel megkezdődött a gyerekek "honfoglalása". Rendbe tették a megrongálódott épületeket, kitakarítottak, gondoskodtak tűzifáról, élelmiszerről. Az önellátás munkájában a fiatalok is részt vettek.

A Sztehlo által összegyűjtött fiatalok többsége (a csecsemőtől a nagykamaszokig) borzasztó élményeket szerzett az utolsó hónapokban. Voltak, akiknek a szeme láttára lőtték agyon a családtagjaikat, másokat a nyilasok a Dunába lőttek, és valahogy sikerült partra evickélniük. A többségük árva vagy félárva volt. Sztehlo tudta, hogy a sérült lelkeket gyógyítani kell, amellett, hogy emberfeletti küzdelemmel gondoskodott az otthonok lakóinak ellátásáról, ami a háborút átvészelt, kifosztott fővárosban rendkívüli feladat volt. Mindemellett gondja volt arra, hogy megszervezze a gyerekek foglalkoztatását és mihamarabbi oktatását.

Az otthonok továbbra is a Jó Pásztor alapítvány fennhatósága alatt működtek, és nemzetközi támogatással jutottak pénzhez, ruhához, gyógyszerekhez. Sztehlo az egy-egy korosztályhoz tartozó gyerekeket különböző otthonokban szállásolta el. A Farkastanyán 10 év feletti fiúk laktak, Külön háza volt az egészen kicsi csecsemőknek és óvodásoknak, illetve a lányoknak is. A lakásoknak, otthonoknak ez a szétszórtsága kedvezett annak, hogy az internátusi nevelés helyett Sztehlo megvalósíthassa egy fontos tervét: otthont, biztonságot, családi szeretetet akart biztosítani a rászoruló gyereknek.

Sztehlo nagy terve azt volt, hogy a családszerű nevelést demokratikus önkormányzati rendszerrel és munkaiskolával egészítse ki.

Családszerű nevelés

Mivel a több száz gyereket egymástól kisebb-nagyobb távolságban lévő villákban helyezték el, az egyes villák lakóiban hamar kialakult egy családi egység. Egy-egy villa általában 30-35 gyereket fogadott be, a pótmamák az első években az evangélikus egyház diakonisszáiból kerültek ki. A nap minden villában énekkel, beszélgetéssel zárult. A gyerekek lelki fejlődését, traumáinak feldolgozását pszichológus segítette. Valamennyi gyerekről feljegyzéseket vezettek, értekezleteken vitatták meg a felmerülő gondokat.

A családszerű érzés kialakulását segítette, hogy a fiatalokat bevonták a közös munkákba. A lányok a konyhán segítettek, a fiúk fát vágtak, az élelmiszer-ellátásban vettek részt. Természetesen jutott idő játékra is, bár a 10-14 év közötti gyerekeket külön meg kellett tanítani játszani, mert a harcok emlékeként csak a háborúsdi maradt meg bennük, a békebeli játékszerekkel nem tudtak mit kezdeni.

Munkaiskola

A gyerekotthonok iskolája már 1945 szeptemberének közepén megkezdte a működését. Az alsós gyerekek ide jártak, a nagyobb gimnazisták pedig a közeli gimnáziumokba. Az otthon iskolájának tantárgyai megegyeztek a korabeli iskolákéval. Amiben különbözött, hogy fontosnak tartották a kézügyesség fejlesztését és egy-egy szakma megtanítását. A lányok baba- és labdavarrással foglalkoztak, a fiúk az iskola cipészműhelyében, lakatosműhelyében dolgoztak.

Gaudiopolis, a gyerekköztársaság

A gyerekköztársaság ötlete még az ostrom alatt született meg, amikor Sztehlo a pincében beszélgetett a fiúkkal az Amerikában működő Fiúk városáról. Az állam neve, Gaudiopolis, vagyis Örömváros is egy népszavazás eredményeként keletkezett. A gyerekállam államformáját tekintve köztársaság volt. A fiatalok által alkotott népgyűlés választotta meg a miniszterelnököt, a minisztereket, államtitkárokat, rendőröket. Az első államelnökké az egyik tanárt, Szőke Balázst, később Sztehlo Gábort választották. A köztársaságnak volt saját pénze, a gapo dollár, amit bizonyos munkákkal lehetett megkeresni, árfolyamát az inflációs időszakban a villamosjegy mindenkori árához rögzítették. A kultuszminiszter (Horváth Ádám, a későbbi Szomszédok című teleregény rendezője) szervezte a vitadélutánokat, előadásokat, versenyeket, szórakoztató műsorokat. A köztársaságnak volt saját újságja, faliújságja. Természetesen megalkották a köztársaság alkotmányát és saját törvénykönyvét is. Az állampolgárok fényképes állampolgársági könyvet kaptak, amelyre felvezették a tulajdonos nevét, az elvégzett munkákat, elismeréseket, büntetéseket.

Sztehlo tényleg hagyta a fiatalokat vitatkozni, dönteni, munkájukba nem szólt bele. Mindig megvárta, míg demokratikus úton meghozzák a saját döntéseiket. A gyerekek pedig engedelmeskedtek a maguk által hozott "törvényeknek", szabályoknak.

A Gaudiopolis vége

1946-ban Sztehlo és a Jó Pásztor alapítvány útjai elváltak. Az alapítvány egy missziói szervezet volt, deklarált célja a térítés, evangelizálás. Sztehlo céljai ekkorra ettől már lényegesen eltértek. Ő vallási különbség nélkül gyűjtötte össze a gyerekeket, a segítségnyújtás egyetlen feltétele a rászorultság volt. Meggyőződéssel hitte, hogy nem küldhet el egyetlen gyereket sem, mert az nem református, evangélikus vagy kikeresztelkedett zsidó. Ebből az elvből Sztehlo nem engedett, így eltávolodott az evangélikus egyháztól és az Jó Pásztor alapítványtól is.

1946 április 1-jén megszűnt az alapítvánnyal való kapcsolat, és májusban létrehozták a Pax Magyar Szociális Alapítványt, amely az államosításig működtette az otthonokat. Természetesen néhány éven belül a Pax sem kerülhette el a hozzá hasonló intézmények sorsát: 1950 januárjában államosították az otthonokkal együtt, Sztehlot pedig elbocsátották. A Gaudiopolis megszűnt, beolvasztották az állami otthonok közé.

Sztehlo sorsa

A Pax államosításával Sztehlot megfosztották legkedvesebb munkájától. Visszatért az evangélikus egyház szolgálatába, ennyi év embermentése után - segédlelkészként... Továbbra is a rászorulók megmentésén munkálkodott: az 50-es években titkon kitelepítettekhez járt, élelmiszert, gyógyszert, ruhát vitt nekik. 1951-től elvállalta az evangélikus egyház szociális munkájának szervezését: otthonokat hozott létre időseknek, fogyatékosoknak.

Amikor 1956-ban a családja Svájcba disszidált, Sztehlo maradt, és végezte tovább a munkáját.

Az állam többször felkínálta neki a kitelepedési útlevelet, ő maradni akart, mert itt volt dolga. Amikor végül kiengedték a családjához látogatóba, ott infarktust kapott, és a felépülése ideje alatt az orvosa nem engedte utazni. Így végül kint maradt Svájcban, ahol egy kis gyülekezetet gondozott. Svájcban érte a következő infarktus 1974-ben, amibe belehalt. Sztehlo Gábort itthon elfelejtették: sem a zsidómentéséért, sem a gyerekotthonok létrehozásáért, sem a diakóniai szolgálataiért nem kapott elismerést sem az államtól, sem az egyházától. Egyedül a Jad Vasem intézettől kapta meg 1973-ban a Világ Igaza kitüntetést. Jellemző, hogy az eseményről sem híradást, sem cikket itthon az Állami Egyházügyi Hivatal nem engedett az újságokban leközölni. Munkásságáról a rendszerváltás után kezdtek el megemlékezni.