Párizs a maga 500 ezer lakosával ekkoriban Európa legnagyobb városa. Az először idelátogató falusiak megdöbbennek az utcán nyüzsgő sokaságtól. Ezt a rengeteg embert el is kellett szállásolni valahol…

Párizs, a fény városa

A középkori Párizs mindenféle várostervezés nélkül épült, így kanyargós utcái és zugai valóságos útvesztők. A házak magasasak, a helyhiány miatt a városlakók felfelé terjeszkednek, és az átalagosan kétemeletes házak mellett néha pöffeszkedik néhány ötemeletes, sőt, akad kilencemeletes ház is. Így lesz Párizs a manzárdok városa. A házak földszintjén többnyire üzletek, műhelyek vannak, az emeleteken találhatók a lakások.

Az utcák még erősen hasonlítanak a középkorira: kövezetlenek, sárosak, nincs járda, ha esik, az utca sártengerré változik. A tilalom ellenére mindenki bátran könnyít magán az utcán, és az is gyakori, hogy reggelente egy-egy járókelő könnyen a nyakába kaphatja az éjjeliedények tartalmát. A király viszont már támogatja az utcák kikövezését, ami a frekventáltabb helyeken meg is kezdődik, sőt a város utcaseprőket alkalmaz, akik hetente kétszer taligákon szállítják a város szemetét – a Szajnába.

És a nagy újítás: egy 1667-es rendelet nyomán a városban ötezer lámpaoszlopot állítanak fel, és október végétől március végéig minden hajnalban két óráig égnek a lámpák! A vidékiek csodájára járnak.

A lakások

A párizsi munkások emeletes, egy-két szobás lakásokban zsúfolódnak össze, a mesteremberek, kereskedők inkább három-ötszobás házakban laknak. Ezek a lakás meglepő módon általában függőlegesen terjeszkednek, és többnyire legalább két szintet foglalnak el, bár van olyan is, amelyik három-négy szinten terpeszkedik. A legszegényebbek az ablakkereteikbe télen disznóhólyagot vagy zsírpapírt tesznek, a vagyonosabbaknak már telik üvegre is, de a korabeli technika még nem képes nagy üvegtáblát előállítani, ezért készülnek a nagy ablakok kicsi négyzetekre osztott táblákkal. A lakások padlóját agyaggal, kerámiával fedik, a gazdagabb lakásokban pedig márványból készül a padló. A legtöbb lakásban a gerenda és a födém fedetlen marad, a tehetősebbek viszont fa vagy gipszmennyezetet csináltatnak. A nedvességtől a jobb házakban faburkolattal védik a falakat, amit aztán gyönyörű falikárpittal takarnak.

És a kastélyok

Párizsban az arisztokraták palotákban élnek, némelyikük 54 szoba felett rendelkezik. A ház ura mindig az első emeleten rendezi be a lakosztályát, ez a legelegánsabb. Neki általában van egy külön dolgozószobája, hálószobája, és persze egy előszobája, ahol a kérelmezők várakoznak. A nők szívesen fogadják vendégeiket a hálószobában, ahol bevackolják magukat a kandalló mellé.

A fűtés

Minden otthon középpontja a tűzhely. Leginkább fával fűtenek. Még a leggazdagabb kastélyokban sem fűtenek minden szobát, nincs is mindenütt kandalló. Általában a közös helyiségeket és a háziúr szobáját fűtötték fel. Ebben a tekintetben legalább demokrácia van: gazdag és szegény egyformán didereg télen. Több réteg ruhát vesznek magukra, a lábukhoz lábmelegítőt, azaz parázstartó kis dobozt helyeznek éjszakára.

Víz és világítás

Vízvezeték hiányában minden háztartásnak naponta kellett gondoskodnia a saját vízellátásáról. Vízért menni pedig a nők dolga volt. Így aztán a kutak környékén mindig asszonyok, cselédek gyülekeztek, és itt cseréltek híreket. Párizsban a vízhez jutás pénzkérdés is volt, ugyanis az összes városi kút magánépület udvarán állt. Akinek erre nem tellett, az mehetett vízért a Szajnához. A tehetősek általában vízhordót fogadtak, akik minden nap megtöltötték a konyhai dézsákat, az elegánsabb otthonokban pedig a vörösréz tárolókat, amelyeket csappal is elláttak, onnan tehát „engedni” lehetett a vizet.

Manapság nehéz elképzelni azt a sötétséget, ami alkonyatkor borult a városra. A szegények birkafaggyúból készített gyertyákkal világítottak, a módosabbak használtak csak viaszgyertyát. Ők gyönyörű „karos tartókban” világítottak a hatalmas gyertyákkal.

Szükségletek

Gazdag-szegény egyaránt bilit használt, ha az otthona falai között tört rá a szükség. A gazdagok még ezeket a kis edényeket is gazdagon díszítették, majolikából, porcelánból készíttették. Az igazán módosaknak „lyukas székeik” is voltak, és ez alá helyezték el a bilit, amit aztán a cselédek ürítettek. A nagyvilági hölgyek bili nélkül ki sem mozdultak, és mivel nem hordtak alsóneműt, a templomokban csak a szoknyájuk alá tolták a kis edényt, és könnyítettek magukon. A királyi palotában sincs nagyobb komfort: a Versailles-i palotában élő több mint tízezer ember két árnyékszéket használt, így aztán mindenki ott ürített, ahol rátört a szükség: kertben, kandallóban, folyosón, lépcsőházban – akár a többiek szeme láttára. Nem voltak különösebben szégyenlősek.

 Nézd meg, hogyan készülhetsz velem az érettségire!