Barbara Bush, idősebb George Bush felesége olyan ügyesen megkomponálta a magáról kialakított képet, hogy mindenki elhitte, hogy az államügyeket a férjére hagyja, mert a férfiak mindig jobban tudják, hogy mi helyes. Az „előadása” hallatlan sikert aratott. Pedig a felszín alatt ő is ügyesen formálta a történelmet.

Egyszerű és ártalmatlan

Barbara ösztönösen érezte, hogyan kell viselkedni a politikában. Igyekezett Nancy Reagen ellentéte lenni: egyszerű, hiteles és ártalmatlan. Nancyvel ellentétben nem akart beleszólni a történelem folyásába azzal, hogy titokban javaslatokat sugdos a férje fülébe, és semmit sem tett a férje karrierjének előmozdítása érdekében. A politikát meghagyta a férfiaknak: ő azt tartotta feladatának, hogy a rábízott férfit megtartsa az egyenes úton. Azért azt tegyük hozzá, hogy Barbara legalább annyira akarta, hogy a férjéből elnök legyen mint George Bush. És amikor rezgett a léc, és a férje feladta volna álmait, Barbara volt az, aki kitartóan biztatta a legrosszabb pillanatokban is. Mindazonáltal Bush nem a feleségének köszönheti az elnökséget, ám igen nagy szüksége volt az asszonyra.

Amit Barbara tudott

Barbarának a külvilág és a média felé mutatott kép ellenére azért általában nagyon is határozott véleménye volt a dolgokról, és nem igen tűrt ellentmondást. Bushnak hihetetlenül nagy szüksége volt felesége vasakaratára, kitartására és emberismeretére is. Bush munkatársai mindig nagy tisztelettel bántak az asszonnyal, mert Barbarát sosem lehetett kihagyni a számításból. Mindig tudta, hogy mi folyik a férje körül, tovább tőle származott Bush legnagyobb erőssége is: az ország pátriárkának látta az elnököt, egy népes és rokonszenves család fejének.

Barbara a férjével szemben mindig brutálisan őszinte volt. George csak Miss Karakánnak nevezte, és igazán élvezte felesége határozottságát, hiszen tudta, hogy a politikai felemelkedése kettejük közös vállalkozása, és Barbara az egész életét tett fel rá.

A házasságuk

Barbara lényének kimondatlan üzenete ugyanis ez volt: az vagyok, aki vagyok, kihoztam a legtöbbet az életemből, és elégedett vagyok magammal. Egyszer a sajtónak nyilatkozva ironikusan ki is bukott belőle: „Elárulom, hogyan kell first ladyvé válni. Nagyon egyszerű: jól kell férjhez menni. Ennyi az egész.” A Bush család egy régimódi, hagyományos szerepmodellt valósított meg: az apa kereste a pénzt, az asszony pedig nevelte a gyerekeket, vezette a háztartást.

Barbara gyors egymásutánban szült öt gyereket, akiket szinte egyedül nevelt fel, mert a férje a politikai karrierjét építette, és a család zokszó nélkül költözött, amikor az apának másik államban vagy külföldön akadt dolga. Barbarának az volt a fő feladata, hogy a feszültségeket otthon a minimumra szorítsa le, kikapcsolódást és biztonságot nyújtson a férjének.

1953-ban azonban összedőlt a szépen felépített életük. Egyetlen lánygyermeküknél, a négyéves Robinnál leukémiát diagnosztizáltak. A húszas éveiben járó Barbara azokban a hónapokban kezdett el őszülni, amikor a halálosan beteg gyermekét ápolta. De a fájdalmak, félelmek, kudarcok a család titkai maradtak: mindig is éles határvonalat húztak a nyilvános és magánéletük közé.

Az elnök titkárnője

Amikor Bush indult az elnökválasztáson, Barbara szerepe és személye is felértékelődött. George imidzsének lényege az volt, hogy ő a sziklaszilárd értékrendű családapa, aki egy népes család élén áll. Ennek a családnak a motorja azonban a feleség volt.

Az elnöki kampány még egy plusz örömöt hozott Barbara számára: Bush titkársági vezetőjének, Jennifer Fitgeraldnak végre mennie kellett. Jennifer hűséges ajtónállóként védte Bush idejét éveken keresztül, még a jövendő elnök gyerekei sem juthattak be az apjukhoz, csak a titkárnő engedélyével. Fitgerald kisasszonyhoz biztosan erős érzelmi szálak fűzték Georgot, hiszen hosszú évekig vele töltötte a munkaideje nagy részét. De hogy munkakapcsolatnál több is volt-e köztük, azt rejtély övezi. 1992-ben a sajtó megszellőztette ugyan a pletykát, miszerint Bushnak viszonya van a titkárnőjével, aminek aztán az lett az eredménye, hogy végképp eltávolították őt az elnök közeléből, és attól kezdve soha nem látták őt Bush oldalán.

Az elnöki pár együtt tervezte meg Bush beiktatási ünnepségét és a Fehér Ház berendezését is. Azt akarták, hogy az elnöki rezidencia afféle családi ház legyen, ahol nyugodtan szaladgálhatnak maszatos gyerekek és sáros kutyák is.

A first lady

Barbara soha nem nyilatkozott politikai kérdésekben. Na, nem azért, mintha ne lett volna saját véleménye. Inkább azért, mert úgy tartotta, hogy az amerikaiak nem szeretik, ha az elnök felesége túlságosan előtérbe tolja magát. Véleménynyilvánítás terén élesen kettéválasztotta a Fehér Ház földszintjét és emeletét. Odafent szabadon beszélt, míg lent még a munkatársak előtt sem mondott semmit. A munkatársak azonban nagyon is tisztelték és félték a first ladyt, mert aki nem volt képes megütni az asszony mércéjét, gyakran azt vette észre, hogy kettétört a karrierje, és félre lett állítva. Barbara mindig mindenről tudott, ami a Fehér Házban történt, és ha valami nem tetszett neki, pillanatok alatt helyre tette az embereket. Soha nem emelte fel a hangját, de pillanatok alatt végezni tudott azzal, aki felbosszantotta.

Barbara azonban nagyon is értette a dolgát: tudta, hogy a nyilvánosság előtt háttérbe kell vonulnia, és vigyáznia kell arra, nehogy elnyomja a férjét. Így aztán bármennyire is erős, karakán asszony volt, a közvélemény a férjét mindenben alázatosan támogató nőt látta benne.

Forrás: Marton Kati: Titkos hatalom

Nézd meg, hogyan készülhetsz velem az emelt töri érettségire!