Az első világháború alatt nők százezrei álltak munkába, miközben nevelniük kellett a gyerekeiket, ellátni a háztartást. Kiderült, hogy a hátországban dolgozó nőkre sokkal nagyobb szükség van, mint ahogyan azt a férfiak eredetileg gondolták. Csakhogy a nők anyagi és emberi megbecsülése igencsak elmaradt attól, amire a hölgyek - jogosan - számítottak.

Dolgozó nők

A háború első hónapjaira jellemző munkanélküliséget a férfiak bevonulását követően munkaerőhiány váltotta fel. 1915 végétől Magyarországon is megugrott a női munkások száma: 1918-ra a becslések szerint a nők fele vált kenyérkeresővé. Nem csak a falusi asszonyok, de a városi munkások és a középosztály hölgyei is kénytelenek voltak állást vállalni.

Két törvény is gondoskodott arról, hogy mindenkit - korra és nemre való tekintet nélkül - munkára lehessen kötelezni. Például az aratáshoz a hatóságok minden itthon lévő munkaerőt (gyerekeket és asszonyokat is) kirendeltek egy fix díjazás mellett.

A nők olyan szakmákat sajátítottak el, - főleg a vas- és fémiparban -, ahol eddig kizárólag férfiak dolgoztak. A férfiak pedig általában nem könnyítettek meg számukra a betanulást, mert attól tartottak, hogy ha ez megtörténik, akkor őket a frontra viszik.

A gyárakban dolgozó nők helyzete egyáltalán nem volt rózsás. Egy korabeli újságcikkben így számolnak be erről:

"A helyzetünk olyan, hogy mindenki - a legmagasabb gyári tisztviselőtől kezdve a legkisebb mesterig - mindenki velünk gorombáskodik, mindenki úr akar lenni felettünk. Amellett keresetünk silány, heti 18-20-24 korona. Ezért a bérért dolgozunk rettenetes rossz, büdös levegőjű odúban, napi tíz órát, egyik héten éjjel, a másik héten nappal."

Egyre több helyen követelik meg azt is, hogy a nők ne szoknyában, hanem nadrágban dolgozzanak, mint a férfiak.

De nem csak a gyárakban, hanem a hivatalokban és a szolgáltató szektorban is egyre több nővel találkozhatott a korabeli ember. Nők voltak a villamoskalauzok, a bérkocsisok, az utcaseprők, a mozdonyfűtők, a pincérek, a kereskedők és a tanítók. Egyre több nő jelent meg az orvosok között is.

A dolgozó nő megbecsülése

A dolgozó asszonyok szóbeli megbecsülésében nem volt hiány, az anyagi elismerés azonban ettől jócskán elmaradt. Hiába végezték ugyanazt a minőségű és mennyiségű munkát a nők mint a férfiak, a munkabérük a legtöbb esetben 50-60, sőt gyakran 75%-kal volt alacsonyabb mint férfi kollégáiké. Nem egyszer előfordult, hogy a gyárak tulajdonosai a beígért munkabért csökkentették, viszont a munkaidőt 11-14 órára emelték. Aki tiltakozni mert, azt feketelistával vagy karhatalommal fenyegették. Dühítette a nőket az is, hogy munkájuk során folyamatos megaláztatást, testi és lelki fenyítést, időnként szexuális zaklatást kellett elszenvedniük. Amikor ez utóbbira fény derült, a molesztálást elszenvedő "vétkes" nőket elbocsátották, a főnököt pedig, akit a "ledér" nők eltérítettek az erkölcs útjáról, áthelyezték a cég egy másik osztályára.

Az elkeseredett asszonyok a háború második felében egyre gyakrabban léptek sztrájkba. Híres eset volt 1917 tavaszán a Fonciére Biztosító Intézet nőtisztviselőinek fellépése, akik férfi kollégáikkal azonos mértékű fizetést követeltek. A sztrájk három napig tartott, és a nők teljes győzelmével fejeződött be.

Sajnos a legtöbb női sztrájk nem végződött ilyen eredményesen. A nők a háború előrehaladtával egyre elkeseredettebbek lettek, mert a bérek nem emelkedtek, az árak viszont 5-6-szorosára nőttek.

 A Fonciére Biztosító tisztviselőnői

Ki vigyáz a gyerekekre?

Mivel az anyák többsége munkába állt, az apák a fronton voltak, megoldandó feladattá vált a gyerekek megőrzése. Ahol tudtak, ott a rokonok, nagyszülők, idősebb testvérek, szomszédok besegítettek, de gyakran felügyelet nélkül hagyták otthon az anyák a 10 év alatti gyerekeiket is. 1916-ban egy törvény rendelkezett a munkába járó nők gyerekeinek gondozásáról, és utasították a törvényhatóságokat, hogy állítsanak fel napközi otthonokat, a gyárak, vállalatok tulajdonosait pedig arra, hogy megfelelő helyiségeket bocsássanak a női alkalmazottak gyerekeinek rendelkezésére. Mindezt azonban az állam nem finanszírozta. Az anya- és csecsemővédelemről a Stefánia Szövetség igyekezett gondoskodni. Vállalták az anyák oktatását, felvilágosítását, és szoptatási propagandával igyekeztek csökkenteni a nagymértékű csecsemő halandóságot. A dolgozó nők többsége nem tudta szoptatni a csecsemőjét, így azokat kénytelenek voltak igen korán, gyakran már pár hetesen mesterségesen táplálni. Cukrozott káposztával, zsemlebéllel, szalonnával tömték be a száját a síró babáknak. És nem egy közülük megfulladt etetés közben.

Forrás: Fortepan

Akiknek nem sikerült megélni

Nagyon sok nőnek - legjobb szándéka, munkavállalása ellenére sem  - sikerült gondoskodnia a családjáról. Rengeteg munka mellett is annyira keveset kerestek, hogy kénytelenek voltak nem túl törvényes módon kiegészíteni a jövedelmüket. 1916-ban a bűneseteket elkövetők 36% már nő volt. Általában lopással, csalással, csecsemőgyilkossággal és prostitúcióval vádolták őket. A Párisi Áruház árukészletét az alkalmazottak és a vásárlók is rendszeresen megdézsmálták, és a lopott holmit a piacon értékesítették. A hatóságok a hadisegély jogtalan felvételét is csalásnak nyilvánították.

Ha az egyedül maradt asszony "elfelejtette" közölni a hatóságokkal, hogy a fronton lévő párja csak az élettársa és nem a férje, ám mégis felvette a hadisegélyt, akkor bűnt követett el. A "jó" szomszédok pedig gyakran feljelentették a szerencsétlen asszonyokat. Sajnos a háború alatt sem lett jobb a sorsuk a megesett cselédlányoknak, lányanyáknak, akik szégyenükben, nincstelenségükben gyakran megölték vagy magára hagyták újszülött csecsemőjüket.

A prostituáltak száma is 150%-kal emelkedett a háború során. Egy-egy razzia során a hatóságok már nem csak cseléd- és munkáslányokat tartóztatnak le illegális prostitúció miatt, hanem nevelőnőket, boltos kisasszonyokat, villamoskalauzt és egy-egy közhivatalnok-feleséget is.

Bár a társadalom elfogadta a dolgozó nő jelenségét, de szükséges rossznak tartották, alig várták, hogy visszatérjenek a boldog békeidők, és a nők visszatérjenek oda, ahol a helyük van: a fakanál mellé. Csakhogy a szellemet már nem lehetett visszadugni a palackba: a nők megértették, hogy ha ugyanazt a munkát el tudják végezni mint a férfiak, ugyanazok a jogok is megilletik őket.

Forrás: Háborús mindennapok - mindennapok háborúja (Magyarország és a Nagy Háború - ahogy a sajtó látta)

Készülj velem az emelt töri érettségire!