A kereszténység kezdete óta képek, festmények ezrei születettek, amelyek a Megváltó születését ábrázolják. A sablon szerint a helyszín általában egy istálló vagy egy barlang. Állandó kellékek az állatok, a jászol és a pásztorok. De vajon mit mond erről a történetírás?

Unalomig ismerjük a karácsonyi sztorit a kis Jézussal, a betlehemi jászollal, a pásztorokkal és a három királlyal. Nézzünk most a klisék mögé, és vizsgáljuk meg, mit mondanak a régészek, történészek a témáról. Miért éppen Betlehemben született a kisded? És vajon melyik Betlehemben?

Kevesen tudják, hogy a hidegháború lezárásában mekkora szerepe volt egy asszonynak: Nancy Regannek. A színfalak mögött apró, de annál kitartóbb lépésekkel terelgette az eseményeket a két szuperhatalom kibékülése felé. Na, nem azért, mintha az életcéljai között a világbéke megteremtése szerepelt volna. Egészen más motiválta.

Gyere, pattanjunk be az időgépbe, és húzzunk el a 17. századba! A helyszín a három részre szakadt Magyarország, vendéglátóink pedig a Mohács utáni új főúri családok: Zrínyiek, Nádasdyak, Wesselényiek, Telekiek, Pálffyak. Kukkantsunk be a fazekaikba és nézzük meg, hogyan mulattak eleink! Csak aztán el ne csapd a gyomrodat!

A Napkirály idején a külső – legalábbis a kiváltságosoknál – a jó modor jele volt. Éppen ezért minden magára valamit is adó úriember és úriasszony igyekezett a kor divatjának megfelelően krétafehér arcbőrt „előállítani”, és igazi haj híján rizsporos paróka-loknikat viselni.

Az apácazárdák az elfojtott vágyak, szenvedélyek melegágyai lehetnek. Vagy ahogy a középkorban fogalmaztak: a lakóikat időnként megszállja az ördög. Így történt ez az 1620-as években egy kis francia kolostor lakóival is.

Filmekből jól ismerjük a képet: fehér kesztyűs inasok suhannak nesztelenül a teát kortyolgató vendégek között. Az inasok bal kezében tálca csészével, tejszínes kannával, cukortartóval, a jobb karjukon egy másik aprósüteménnyel és papírvékony szendvicsekkel. Ha valaki belép a szalonba, az inas azonnal teával kínálja.

Amikor naponta unottan átutazunk budapesti hídjainkon, bele se gondolunk, hogy mennyi mindent láttak már ezek az átkelők. Feszítettek büszkén egyik parttól a másikig, aztán a következő pillanatban belerogytak a Dunába, mert egy visszavonuló vesztes hadsereg felrobbantotta őket. A mai harmincasok-negyvenesek pedig nem is tudják talán, hogy olyan hídjaink is voltak, amelyeket már rég elsodort az ár.

Budapest nem létezne hidak nélkül. Hídjaink verőérként kötik össze a város két felét. Ezek a hidak sok mindent láttak már. Felépültek, pompáztak, és 1944-ben a visszavonuló németek valamennyit felrobbantották. És ami még közös bennük, hogy mindegyikhez kötődik valami érdekes történet.  

Az „átkosban” évről évre ünnepeltük  a Nagy Októberi Szocialista Forradalom november 7-i évfordulóját. Az ünnepségeken mindig elhangzottak versek a Téli Palota dicső ostromáról, melyet az Auróra cirkálóról leadott ágyúlövés indított el. Az elmúlt években aztán kiderült, hogy se ostrom, se lövés nem volt…